Венгрия между двумя войнами. 1919-1944

Геза Перьеш

Ласло Бардошши и его процесс

Резюме

С завершением войны осенью 1945 года созданным для свершения возмездия Народным Судом Ласло Бардошши, занимавший пост премьер-министра Венгриив период с апреля 1941 по февраль 1942 года, за „военные преступления” был посажен на скамью под судимых, затем приговорен к смерти и казнен. Суд был организован согласно так называемым „нюрнбергским принципам”. Как известно, юридическую, моральную и политическую правомерность этих принципов многие оспаривали, а судебную практику судебных процессов по военным преступлениям считали право нарушением, более того вынесенные судами приговоры во многих случаях считались несправедливыми. Особый протест вызывал тот факт, что в составе судей присутствовали также и судьи Советского Союза, совершившие преступления, аналогичные нацистским.

Процесс Бардошши наряду с тем, что завершился казнью невинного человека, одновременно основал новое историческое воззрение. Этот новый исторический подход, который массовая коммуникация и школьное обучение старались насадить в сознание людей, с той целью, чтобы, осудив и дискредитировав политический режим и политическое руководство Венгрии а период между двух войн, дать основание для легитимации нового коммунистического строя.

Автор статьи доказывает невиновность Ласло Бардошши и пытается беспристрастно обрисовать события войны и политические решения венгерского руководства, которые привели к катастрофе Венгрии.

Статья делится на шесть частей. В первой части автор статьи показывает события и в них роль Бардошши, подтверждая, что в противоположность формулировке, данной в судебном обвинении, последний не был предателем, беззастенчиво обслуживавшим интересы немцев.

Во второй части рассматривается политическая деятельность Бардошши в период после ухода его с поста премьер-министра. Статья доказывает, что суд совершенно безосновательно обвинял Бардошши в том, что он воспрепятствовал выходу Венгрии из войны и содействовал захвату власти крайними правыми кругами.

В следующей части автор рассматривает, каким образом восторжествовал в политической венгерской элите того времени тот ошибочный взгляд, согласно которому Бардошши был ответственен за вступление Венгрии в войну против Советского Союза и Америки.

В отдельной части автор особо останавливается на деятельности Бардошши как историографа. После ухода с поста премьер-министра Бардошши пишет историческую монографию, в которой занимается вопросами развала средневекового венгерского государства после поражения, которое потерпели венгры в битве у Мохача (1526 год), и как бы sub specie aeternitatis сопоставляет тогдашнюю Венгрии трагедию, происшедшую после второй мировой войны.

После этого автор статьи рассматривает международные аспекты процесса Бардошши. Главным образом на основании высказываний американских юристов, политиков и публицистов показывает недостатки „нюрнбергских принципов” и опиравшейся на них судебной практики.

В послесловии под названием „Sic fata volunt” Геза Перьеш ставит вопрос о том, действительно смогла бы ли Венгрия избежать в марте 1944 года немецкую оккупацию и последовавший за ней венгерский холокост. Автор дает отрицательный ответ на этот вопрос. Ибо начиная с того момента, как советская армии появилась на границе Венгрии, затем вторглась в страну, вся страна превратиласьв военную территорию, находившуюся под немецким военным командованием. А ведь общеизвестно, что там, где ступила нога немцев, холокост был неизбежен.

Perjés Géza

Bárdossy László és pere

E dolgozat szerzője nem a második világháború időszakának kutatója és szakmai képzettségét tekintve nem is történész, hanem hadtörténész. Hogy mégis Bárdossy László perével foglalkozik, annak részint szubjektív, részint objektív oka van.

Szubjektíve sérti igazságérzetét Bárdossynak pusztán politikai indíttatású és alantas bosszúvágytól, valamint gyűlölettől motivált elítélése. Magyar állampolgárként pedig önérzetét sérti, hogy országát koholt vádak alapján, nyers hatalmi érdekek érvényesítésével Trianonnál is súlyosabb büntetéssel sújtották a második világháború után. Vezetőit pedig, mondhatni a hitleri Németország vezetőivel egyforma mértékben büntették. Valójában szinte példátlan, ami történt: mintegy százötven halálos ítélet mellett ezreket zártak börtönbe, és a politika irányítói közül két törvényes úton kinevezett miniszterelnököt, egy vezérkari főnököt kivégeztek, minisztereket börtönbe zártak, egy miniszterelnök és egy vezérkari főnök szovjet fogságban halt meg, az államfő és az ország utolsó alkotmányosan működő miniszterelnöke emigrációba kényszerült. Hát bűnözők gyülekezete volt ez az ország?

Az objektív ok pedig az a ma már teljesen nyilvánvaló tény, hogy az elmúlt negyven év történetírása elfogultan, nem a tényeknek megfelelően ábrázolta Magyarország részvételét a második világháborúban, ami pedig Bárdossy László miniszterelnöki működését illeti, azt jórészt az ellene indított, jogi, morális és politikai szempontból egyaránt elfogadhatatlan népbírósági per anyagára támaszkodva ítélte meg.

Munkánkban nem szállunk vitába az utóbbi időben sűrűn megjelenő, Bárdossyt elmarasztaló publicisztikákkal, mert sokszor még a tényeket is elferdítik. Viszont elkerülhetetlen a vita a Bárdossy-per első feldolgozójával, Pritz Pállal, akinek véleménye homlok­egyenest tér el a szerzőétől. Ilyen szempontból a szerző helyzete eléggé különös, mert ha véleménye alapvetően különbözik is Pritz Pálétól, több kérdésben egyetért vele, sőt, be kell vallania, hogy dolgozatát el se tudta volna készíteni az ő rendkívül adatgazdag, a per tárgyát képező szinte minden eseményt dokumentáló és minden állítást, illetve tagadást gondosan ellenőrző könyve nélkül.[1]

A dolgozat célja: Bárdossy László politikájának, történeti szerepének és perének újragondolása, végső soron egy új Bárdossy-kép felvázolása. A szándékot már vagy húsz éve érlelte magában a szerző, de csak a rendszerváltás folytán teremtődtek meg előfeltételei a kutatásnak, főleg pedig a munka nyilvánosságra hozatalának.

Eseménytörténet

1. A Délvidék visszacsatolása

Észak-Erdély visszacsatolása és a román kormánynak az a döntése, hogy felmondja a kisantant- és a balkáni szerződést (1940. október 3.) elősegítette Magyarország és Jugoszlávia közeledését egymáshoz. A közeledés mindkét ország érdekében állt. Magyar­ország számára azért, mivel az Angliával igen jó kapcsolatokat tartó Jugoszlávia, mint "ablak", kitekintést és kapcsolatot biztosíthatott Nyugat felé. Jugoszláviának pedig azért állt érdekében rendezni viszonyát Magyarországgal, mert Csehszlovákia felszámolása és Franciaország leverése, valamint Románia pálfordulása után magára maradva, teljes elszigeteltségben állt az ellenséges Bulgária és Olaszország között.

A két kormány tárgyalásai 1940. október elején kezdődtek el, és mondhatni tengelyellenes tónusban folytak, amikor váratlan fordulat következett be: Olaszország megtámadta Görögországot, amit gyorsan követett az angolok partraszállása az országban. A gyanakvó Hitler, aki előtt nem maradt titokban a magyar-jugoszláv tárgyalás tengelyellenessége, most már kedvezőbben ítélte meg a két ország között kialakuló jó viszonyt, sőt sürgetni kezdte annak szerződésbe foglalását. Két oka is volt erre. Egyrészt az a félelme, hogy az angolok görögországi támpontjaikról bombázni fogják a romániai kőolajmezőket, és ezzel veszélyeztetik Németország olajellátását. Jóval fontosabb volt azonban ennél, hogy ebben az időben már elhatározta a Szovjetunió megtámadását (Barbarossa-terv), amihez elengedhetetlennek tartotta a Balkán békéjét és Jugoszlávia semlegességét, esetleg csatlakozását Németország, Olaszország és Japán Háromhatalmi egyezményéhez, melynek 1940. november 20-án Magyarország is tagja lett. Így Magyar­ország akarva-akaratlanul német érdekeket is szolgált, bár igaz, hogy a Balkán békéje épp úgy érdekében állt, mint Németországnak.

A tárgyalások eredményeként 1940. december 12-én megkötötték a magyar-jugoszláv Barátsági szerződést. A szerződés mindössze három pontból állt. Az első két pont így hangzott: "1. A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és örök barátság fog fennállni. [Kiemelés tőlem - P.G.] 2. A Magas Szerződő felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak mindazokban a kérdésekben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érinthetik."

"Ez volt tehát a története - írja Macartney - annak a szerencsétlen szerződésnek, mely néhány hónap múlva oly kínos zavarba hozta Magyarországot, és amelynek állítólagos megszegéséért oly sok és keserű szemrehányás érte."[2]

Egyébként - s ez a későbbi, a Magyarországot érő vádak szempontjából fontos - a szerződésben nem mondtunk le a Jugoszlávia által bekebelezett területekről, melyre a 2. pontnak a "kölcsönös kapcsolatokat érintő kérdések" kifejezése utal. Ez annyira így volt, hogy a probléma majdnem kisebbfajta diplomáciai botrány okozójává vált. Az történt ugyanis, hogy már folyt a külügyminiszteri széket Csáky halála után elfoglaló Bárdossy berlini bemutatkozó látogatásának előkészítése, amikor olyan hírek érkeztek, hogy Németország a Jugoszláviával folyó tárgyalások során garantálni fogja annak területi integritását. Bárdossy, a tőle megszokott önérzetességgel és indulattal megüzente Ribben­troppnak, hogy amennyiben Németország ezt megteszi, lemondja látogatását. Az egyébként nagyon dölyfös és fennhéjazó Ribbentropp, úgy látszik tartva a megegyezést nagyon váró Hitler dühétől, ijedten kérte Bárdossyt, hogy ne támasszon nehézségeket, és már előre megígérte, hogy a Jugoszláviával kötendő szerződésben csupán az lesz, hogy Olaszországgal együtt "tisztelni" fogják, de nem "garantálják" területi épségét. Ezzel az ígérettel tarsolyában ment el azután 1941. március 20-án Bárdossy Berlinbe, ahol Hitler Ribbentroppal együtt megerősítette az ígéretet.

Ami a szerződés 1. pontját illeti, benne az "állandó béke és örök barátság" kitétel nem volt túlságosan szerencsés. Azzal ugyanis, hogy szokatlan módon egy politikai szerződést mondhatni morális szintre emelt, jelentősen hozzájárult a Macartney által jelzett bonyodalmakhoz.[3] Ő maga "teátrálisnak" nevezte az 1. pontot,[4] de ennél is szigorúbban nyilatkozott róla Bárdossy a szerződés megkötése, majd külügyminisztersége idején.

Ezt mondta ugyanis Ullein-Reviczkynek: "az 'állandó béke és örök barátság' az én számomra a legjobb esetben is csak hosszabb békét és barátságot jelent. Márpedig manapság a tengelyhatalmak fölényesen uralkodnak Európának ezen a részén. A béke fenntartása ebben az övezetben egyedül tőlük függ. Ha a dolgok, mint ahogy nem lehetetlen, a magyar-jugoszláv barátsági szerződés kikötéseivel ellentétes irányba fejlődnének, s ha következésképpen választanunk kellene Németország és Jugoszlávia között, vajon mit tennénk? Hagynánk eltiporni magunkat az 'állandó béke' kedvéért?"[5] Mondhatni prófétai szavak!

Bárdossy még azt is elmondta Ullein-Reviczkynek, hogy később, amikor Teleki felkérte külügyminiszternek, elmondta neki aggályait. Teleki osztotta aggodalmait, de azt mondta: "remélem, hogy Isten segítségével elkerüljük a nagyobb bonyodalmakat."[6]

Nem tudni, hogy belső bizonytalanságát akarta-e legyőzni Teleki, vagy őszinte meggyőződés vezette, amikor így számolt be a képviselőház külügyi bizottságának a szerződés megkötéséről: "A magyar-jugoszláv - illetve történelmi értelemben magyar-délszláv - barátságnak szálai messze századokra nyúlnak vissza. A rokonszenv ma a jugoszláv államot alkotó és a magyar vitéz népek között mindenkor fennállott; sokszor küzdöttek együtt, éltek részbeni állami kapcsolatban, s ha egymással vívtak is harcokat, mindig becsülték egymást kölcsönösen."[7]

Történetileg sem egészen helytálló, amit Teleki mondott - gondoljunk csak a véres és nagyon kegyetlen harcokra, amelyek a Rákóczi szabadságharc alatt, majd 1848/49-ben végbementek a szerbekkel és a horvátokkal - , de nem igazolták a Jugoszláviában ezekben a hónapokban történtek sem. És itt vissza kell térnünk Bárdossynak arra a valóságnak nem teljesen megfelelő kijelentésére, hogy a térségben a béke fenntartása egyedül a tengelyhatalmaktól függ. Angliának ugyanis éppen az volt az érdeke, hogy a békét egy németellenes front kialakításával a Balkánon felborítsa.[8]

Az angol titkosszolgálat már 1940 decemberében kapcsolatba lép szélsőséges nacionalista szerb csoportokkal, a követ pedig Pál régensherceggel tárgyalást kezdeményez a tengelyhatalmak elleni fegyveres fellépés ügyében, kilátásba helyezve, hogy a Görögországban lévő angol csapatok megerősítésük után támogatni fogják az akciót. Pál herceg egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől. Mindenféle ilyen próbálkozás heves reakciót váltana ki a németekből - mondta -, és nem becsületes dolog Anglia részéről, hogy a függetlenségüket még megőrző kis államok pusztulását kockáztatja; az ő feladata az, hogy megóvja Jugoszláviát a katasztrófától.[9]

1941 februárjában Churchill utasítja a vezérkart, hogy küldjön gyorsan erősítést Görögországba, Eden külügyminisztert pedig Jugoszláviába és Törökországba küldi, hogy vegye rá a két kormányt a hadba lépésre. Az elgondolás az, hogy a háborúba lépés fejében kielégítik Jugoszláviának bizonyos olasz fennhatóság alatt álló Adria menti területekre és szigetekre támasztott igényét. Az angol külügyminisztériumban felmerült ugyan a kétely, hogy mindez ellenkezne azzal az elvvel, hogy a háború folyamán Anglia nem kezdeményez és nem ismer el területi változásokat, végül azonban ezzel az indoklással tértek el ettől: "Az adott körülmények között a jugoszláv kormány állásfoglalása annyira fontos, hogy érdemes ettől a szabálytól eltekinteni."[10]

Februárban Pál herceg azt üzeni Edennek, hogy Jugoszlávia ugyan ellenállna a németeknek, ha a Görögország elleni támadás során megkísérelnék az átvonulást az országon, annak az angol kívánságnak a teljesítéséről azonban szó sem lehet, hogy akkor is harcba lépjen, ha a németek csupán Bulgáriából, Jugoszláviát elkerülve támadnak.

Időközben a jugoszláv diplomácia már titkos tárgyalásokat folytatott a németekkel és felmerült a gondolat, hogy Jugoszlávia csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez. Ebben közrejátszott az is, hogy a végbement angol-jugoszláv vezérkari megbeszélések során kiderült, hogy a katonai erő, amit az angolok támogatásként ígértek, teljességgel elégtelen. Ilyen körülmények között eléggé elképesztő lehetett Pál herceg számára Edennek az a március 17-én írt levele, melyben felszólítja, hogy maradjon szilárd a németekkel szemben, és indítson támadást az olaszok ellen Albániában.

Végül is a német-jugoszláv tárgyalások sikerrel végződnek, és március 25-én, Bécsben a jugoszláv kormányelnök aláírja a szerződést, melynek értelmében országa csatlakozik a Háromhatalmi egyezményhez.

A magyar sajtó lelkesen üdvözli az eseményt. A Pester Lloyd például így ír róla március 26-i számában: "Valójában elmondható, hogy a délkelet-európai térségben a béke biztosítva van." Erre jegyzi meg Macartney: "Hosszú éveken át ez volt az utolsó alkalom, hogy a magyar sajtó ilyen zavartalan megelégedéssel írhasson egy eseményről. Az éjszaka folyamán a jugoszláv kormányt ugyanis megbuktatták, és a magyaroknak szembe kellett nézniök mindazzal a veszéllyel, amitől annyira tartottak."[11]

Az történt ugyanis, hogy az angol diplomácia és titkosszolgálat által bujtogatott, pénzelt és szervezett szerb nacionalisták a hazaérkező kormányküldöttséget letartóztatták, a kormányt puccsal eltávolították, és ezzel kérdésessé tették Jugoszláviának a Háromhatalmi egyezséghez való csatlakozását.

Magyarországon, érthető módon, nagy meglepetést és csalódást okozott az esemény, ami csakis az örökbarátsági szerződéshez fűzött túlzott reményekkel magyarázható. A konkrét fejlemények egyáltalán nem igazolták ugyanis ezeket a reményeket, és számos jele volt annak, hogy jelentős erők dolgoznak Jugoszláviában a németekkel való együttműködés ellen, és ezeket az erőket az angolok, a megismertek szerint, sikeresen tudják saját érdekeiknek megfelelően irányítani. Nem számolt a magyar kormány a szerbek szélsőséges nacionalizmusával és azzal sem, hogy milyen erős érzelmi szálak fűzik a szerbeket a Jugoszláviát megteremtő nyugati hatalmakhoz. 1940 őszén, amikor tehát a jugoszláv-magyar tárgyalások még kezdeti állapotban vannak, így jellemzi a belgrádi magyar követ az ottani hangulatot: "Jugoszlávia érzelmileg teljesen a francia-angol táborhoz tartozik. Franciaországnak a küzdelemből való kiválása [ti. veresége 1940 nyarán - P. G.] itt leírhatatlan benyomást keltett, felnőtt emberek sírva fakadtak Párizs elestének és a fegyverszünet feltéte­leinek hírére... Az az eléggé közelfekvő gondolat, hogy magyar részről előbb-utóbb fel fogják vetni a területi revízió kérdését... szintén sok aggályt és bizalmatlanságot okoz."[12]

Egy héttel az örökbarátsági szerződés megkötése előtt a zágrábi magyar konzul jelenti, hogy a horvátok kifejezetten ellenzik a szerződést, mert mint mondják "az csak arra alkalmas, hogy meghosszabbítsa a jugoszláv állam létét... az utca embere pedig közömbös, és azt mondja, hogy akár van közeledés, akár nincs, az aminek jönnie kell, jönni fog, ez pedig Jugoszlávia diszlokációja."[13] Feltűnő, hogy a magyar kormány optimizmusát nem csökkentette Bakách Bessenyei belgrádi követnek ez, a német katonai attasétól származó januári közlése sem: a német politikai körök tisztában vannak azzal, hogy "a jugoszláv miniszterek egy része szabadkőműves és kifejezetten francia és angol beállítottságú". Bár a német-jugoszláv tárgyalások jól haladnak, azonban a szerb tisztikar "közismert megalomániája" kérdésessé teheti a megegyezést.[14]

Ugyanígy elgondolkoztató, hogy a jelek szerint a kormány nem tulajdonított különös jelentőséget a belgrádi követ március 18-án írt, alábbi jelentésének sem: folynak a háborús előkészületek Jugoszláviában; "Az így kialakult ideges légkörbe azután teljes erővel bekapcsolódott az angol és azzal ma már százszázalékig együttműködő amerikai propaganda, és sikerült nekik egy, a pszichózis határán mozgó idegességet és nyugtalanságot bevinni az itteni közhangulatba... Mint már többször volt alkalmam jelenteni, a jugoszláv felfogás szerint ők már erkölcsi okokból sem csatlakozhatnak a hármas paktumhoz, mert ez nemcsak hálátlanságot jelentene azon nagyhatalmakkal szemben, amelyeknek Jugoszlávia jelenlegi nagyságát köszönheti, hanem azt a kötelezettséget is magába foglalná, hogy a szövetséges Görögország ellen irányuló támadásnak átvonulási, sőt kiindulási terepül szolgáljanak.

Ezen 'erkölcsi' aggályokon kívül természetesen igen nagy szerepet játszanak az angol és amerikai követ fenyegetései, mert noha az utóbbi ezt előttem tagadta ..., biztos tudomásom van arról, hogy nemcsak magát a külügyminisztert, hanem a miniszterelnököt, az udvari minisztert, sőt állítólag magát a régensherceget is állandóan ostrom alatt tartják és fegyveres ellenállásra biztatják."[15] Mindazt tehát, amit az előzőekben az angol történésznő előadásából megismertünk, teljes mértékben igazolja a belgrádi magyar követ jelentése. Másnap, március 19-én a katonai attasé, Vasváry ezredes jelenti: "Jugoszlávia, március 16-ig 'csendes mozgósítást' hajtott végre... A 'közvélemény' szerint Jugoszlávia azért mozgósított, mert nemcsak hogy a német csapatokat nem fogja átengedni, de megtámadja az Albániában lévő olasz haderőket, azokat 4-5 nap alatt a tengerbe dobja, és akkor Bulgária ellen fordul. Ez természetesen a jugoszlávok minden vágya volna."[16]

A fékezhetetlen nagyzási hóbortban szenvedő jugoszláv katonai klikk által végrehajtott puccs várható katasztrofális következményeit a magyar politikai vezetés bizonyára azonnal átlátta, ha maga az esemény váratlanul is érte. De ha maradt is volna bármi kétely, már 27-én délután világossá vált minden: a dolog sürgőssége miatt repülőgépre ültetett Sztójay, berlini magyar követ megérkezett Hitlernek Horthy Miklóshoz írt levelével, melyben fölcsillantotta a délvidéki területek azonnali visszaszerzésének lehetőségét. A kormányzó döntésére bízta ugyan, hogy mit fog tenni Magyarország, mindenesetre kilátásba helyezte, hogy 24 órán belül érintkezésbe léphet egymással a két vezérkar, és megbeszélhetik a közös katonai akciót.

Hitler ajánlatára a magyar politikai elit és a katonai vezetés homlokegyenest eltérő módon reagált. A kormányon kívül álló politikusok - kevés kivétellel - politikai fölfogásuktól és pártállásuktól függetlenül határozottan elutasították a katonai együttműködést a németekkel. Ilyen szempontból csupán a szélsőjobboldaliak voltak más véleményen.

A kormány tagjainak többsége, természetesen élükön Telekivel, szerette volna elkerülni a katonai részvételt, ugyanakkor azonban a Hitlerrel való szembeszállást sem tartották lehetségesnek. Természetes viszont, hogy a délvidéki területek visszaszerzésének lehetőségével szemben sem maradhattak közömbösek, és az is, hogy felelősséget éreztek az ott élő magyarokért, akiket az esetleges atrocitásokkal szemben meg kellett védeni. Ismerve a szerbek természetét, ez a félelem egyáltalán nem volt alaptalan. Fokozta a kormánytagok bizonytalanságát a körülményeket nem ismerő nemzetközi közvélemény várható elítélése, ha a jugoszlávokkal kötött szerződést figyelmen kívül hagyva, csatlakozunk a német támadáshoz.

Végül ott volt a kormányzó, aki pozitívan reagált Hitler üzenetére. Később ugyan Teleki, Bárdossy, Esterházy Móricz és mások hatására tartózkodóbbá vált, majd Teleki öngyilkossága után teljesen elbizonytalanodott.

Érdemes végigkövetni, hogy ezekben a rendkívül súlyos politikai, katonai és lelkiismereti problémákat felvető napokban miként ütköztek az egyes vélemények.

Mint említettük, a kormányzó pozitívan fogadta Hitler üzenetét. Ezzel kapcsolatban Teleki azt írta barátjának, Apor bárónak, Magyarország vatikáni követének, hogy Horthy "bár számtalanszor kijelentette, hogy soha nem fog háborút indítani idegen érdekekért", most mégis Hitler oldalára akar állni. Ez így eléggé furcsán hangzik Teleki részéről, mert ismerve a kormányzó mély hazafias érzéseit, abban bizonyosak lehetünk, hogy semmi sem állt tőle távolabb, minthogy német érdekeket szolgáljon.

A katonák nagy része - feltehetően döntő többsége - egyértelműen a katonai beavatkozás mellett volt. Ez egyáltalán nem csodálható. Egyrészt sokan közülük az első világháború idején megtapasztalták a szerbek vad nacionalizmusát és harciasságát, és nem igen hitték, hogy akár egy talpalatnyi földet is átengednének a Trianonban nekik ítélt területekből. Másrészt a vezérkarnak eléggé pontos értesülései voltak a német erők bulgáriai felvonulásáról, valamint a küszöbönálló görögországi offenzíváról, de arról is, hogy a nagyon közeli jövőben Németország a Szovjetuniót is meg fogja támadni. E két hadművelet sikerének előfeltétele azonban az, ítélték meg a katonák, hogy az ellenséggé vált, de legalábbis nagyon kétértelmű magatartást tanúsító Jugoszlávia hadseregét megsemmisítsék.

Teleki és Bárdossy azt tanácsolta Horthynak, hogy "aludjunk egyet rá", elérve ezzel, hogy a kormányzó másnapra halasztotta a Hitlernek küldendő válasz megírását. A kialakult vitában Teleki így érvelt: "Nem döfhetjük hátba azt a népet, mellyel barátságot kötöttünk." Mire Horthy: "Igen, de az az ország, mellyel barátságot kötöttünk, nem létezik már." Ebben teljesen igaza volt, mert végül is Magyarország nem a puccsistákkal kötött szerződést. Ezzel szemben Teleki és Bárdossy azzal érvelt, hogy ha teljesítjük Hitler kívánságát, a világ szemében elveszítjük becsületünket. Végül sikerült meggyőzni a kormányzót, hogy válaszából hagyjon ki minden lelkes kitételt, és az kizárólag arra a konkrétumra korlátozódjék, hogy a német és magyar katonai vezetés lépjen érintkezésbe egymással. Ez viszont azt jelentette - és ez Bárdossy "háborús bűnösségének" megítélése szempontjából fontos -, hogy a katonai beavatkozáshoz tulajdonképpen már Teleki a hozzájárulását adta.

Valószínűleg a németek retorziójától való félelem bírta rá Telekit arra, hogy beleegyezését adja a katonai fellépéshez, és az, hogy belátta Horthy érvelésének helyességét. Bárdossy mindenesetre ezen a véleményen volt, ahogyan ezt perének tárgyalásán el is mondta: "Minden nemzetközi szerződés a rebus sic stantibus klauzula mellett jön létre. Ha a szerződés megkötésénél tekintetbe vett, illetve a szerződéskötés alapjául szolgáló körülmények megváltoznak vagy megszűnnek, akkor a szerződés érvénye is megszűnik. Tudom, hogy Eden kijelentette: ha nem tudunk nemzetközi szerződést betartani, akkor ne kössük meg. Ezzel szemben mégis meg kell jegyeznem, hogy Anglia is kötött olyan szerződéseket, amelyeket a megváltozott körülmények miatt nem tartottak be."[17]

Mindez politikai és nemzetközi jogi szempontból támadhatatlan érvelés. De méginkább az volt gyakorlati szempontból, mert a szerződést a politikai vezetés nem azzal a kötelezettséggel vállalta, hogy szembeforduljon a németekkel, és kitegye az országot a háború pusztításának és a német megszállásnak. Másrészt, a mondottak szerint a magyar kormány felelősnek érezte magát a délvidéki magyarok biztonságáért is. És itt nem csupán arról volt szó, hogy bosszúhadjárat indulhat meg a szerbek részéről a délvidéki magyarság ellen, hanem arról is, hogy a Bácskából Telekihez érkező jelentések szerint a helyi svábság körében erősen magyarellenes "népi német" (volksdeutsch) agitáció indult meg, sőt olyan, a náci párt által kidolgozott tervekről is voltak hírek, amelyek szerint Bácska, Tolna és Baranya sváblakta területeit "Prinz Eugen Gau" néven Németországtól függő tartománnyá akarja szervezni. A német bekerítéstől mindig félő Teleki mondta ezekben a napokban fiának, Teleki Gézának: "A németek egyik mancsukat már bedugták Kárpátaljára, most a Délvidék van soron."

Miután Sztójay elindult a kormányzó válaszával vissza Berlinbe, Teleki minisztertanácsot hívott össze. Bár még élt a halvány remény a miniszterekben, hogy a háború elkerülhető, tanácsosnak tartották, hogy bizonyos katonai előkészületeket tegyenek. Ugyan­akkor a honvédség jugoszláviai bevetését csak három feltétel teljesülése esetén tartották megengedhetőnek: 1. Jugoszlávia, mint államalakulat felbomlik; 2. a magyar kisebbséget atrocitások érik; 3. a Délvidéken esetleg "vákuum" képződik.

Jellemző Teleki szorongásokkal teli, ingatag lelkiállapotára, amibe a súlyos felelősség hatására került, hogy beszámolva a minisztertanácsról Apornak, azt írta, hogy sikerült Horthynál elérnie, hogy a Hitlernek szóló levél inkább hangozzék a tétlenség igazolásának, mint a cselekvésre - ti. a katonai beavatkozásra - vonatkozó ígéretnek. A baj ezzel a kijelentéssel az, hogy amint láttuk, azzal, hogy a kormány elfogadta Hitler javaslatát a vezérkari megbeszélésre, a katonai fellépés bizonyossá vált.

A német vezérkar részéről Paulus tábornok március 29-én érkezik Budapestre, és azonnal elkezdi tárgyalásait a magyar vezérkarral. A megbeszélésen öt magyar hadtest és a gyorscsapatok mozgósítása mellett döntöttek. Bárdossy, még mindig remélve, hogy a katonai konfliktus elkerülhető, táviratot küld Bessenyeynek azzal az utasítással, hogy magánszemélyként figyelmeztesse a jugoszláv kormányt, hogy amennyiben nem teljesíti a németek követeléseit, akkor "ismerve őket", bizonyos, hogy "rendkívül gyorsan és a legnagyobb erővel fognak föllépni".[18]

Ugyanezen a napon a magyar politikusok morális aggályait osztó Barcza táviratot küld Londonból, melyben először is arról számol be, hogy ha Jugoszláviát támadás éri, az angol kormány szövetségre lép vele. Majd közli a londoni jugoszláv követtel folytatott beszélgetését, melyen az annak a "meggyőződésének" adott hangot, hogy "Magyarország nem fogja szavát megszegni". Egyébként mások is feltették a kérdést, hogy vajon tartja-e magát a magyar kormány az örök baráti szerződéshez. Majd így zárta táviratát: "sürgős választ kérek, hogy erre a számunkra erkölcsileg is igen fontos kérdésre mit válaszoljak."[19]

A Telekivel teljes egyetértésben eljáró Bárdossy, a liberális baloldal támogatását megnyerendő, magához kéreti Rassay Károly képviselőt, és tájékoztatja a fejleményekről. Rassay tanúkihallgatásán így mondta el az esetet a népbíróságon: "A miniszterelnök úr rendkívül izgatott, majdnem azt mondhatnám, desperált benyomást keltett bennem. Elmondta, hogy kruciális helyzetbe került az ország", mert nemcsak a németek fenyegetnek, de számolni kell a románok támadásával is, akik Észak-Erdélyt visszaszerzendő hirtelen fordulattal az oroszok oldalára állhatnak. Ebben az esetben ki másra számíthatnánk, mint Németországra? "Nincsen más hátra, mint a németekkel együttmenetelni."[20]

De a katonai körök részéről is olyan nyomásnak van kitéve, hogy annak ellent állni nem tud, fejezte be Bárdossy közlését.

Rassayt nem győzte meg ez az érvelés, ezt válaszolta Bárdossynak: "Inkább vállalnám a németek által megszállt ország sorsát, mint egy álfüggetlenséget, melyben életveszedelmes, halálos kalandokba szorítanak bennünket."

Bárdossy, szükségesnek látván a külföld tájékoztatását, így igazítja el Magyarország londoni és washingtoni követét: "Jugoszláviával szembeni magatartásunk mindenelőtt a jelenlegi jugoszláv kormánytól függ. Mindezideig a magyar kormányt az a szándék vezette, hogy együttműködve a belgrádi kormánnyal, megőrizze a békét és nyugalmat. Megkíséreltük, hogy távol tartsuk a háborút Európának ettől a részétől vagy legalábbis Magyarország határaitól, és hogy olyan viszonyt teremtsünk a két ország között, mely lehetővé teszi a mi jogos területi igényeink békés kielégítését." A jugoszláv fordulat valószínűvé tette, hogy Belgrád szembehelyezkedik ezekkel a célokkal, és "kiprovokálja a tengelyhatalmak akcióját, ami határaink közelébe hozza a háborút. Egy ilyen fejlemény nem lehet közömbös számunkra. Senki nem kívánhatja tőlünk, hogy háború esetén tétlenül nézzük, hogy a németek vagy ami még rosszabb, a románok foglalják el a magyarlakta területeket... Az új belgrádi rezsim a korábbi szándékkal ellentétes politikájával felborította az egyezséget, így az az adott körülmények között nem bír kötelező erővel számunkra."[21]

Időközben éles vita támadt Teleki és a vezérkar főnöke, Werth Henrik között. Werth sürgősnek ítélte a csapatok mozgósítását, mert a Paulussal folytatott tárgyaláson a támadás napját április 12-ben határozták meg. Teleki, attól félve, hogy Belgrádban ezt provokációnak tekinthetik, hevesen ellenezte, sőt kijelentette, hogy a mozgósítás elrendelésére Werthnek nem volt felhatalmazása. Werth, hivatkozva a kormányzónak a Paulussal folytatandó tárgyalás elkezdésére vonatkozó rendelkezésére, visszautasította Teleki állítását. Mint Apornak írt levelében Teleki megjegyzi, ez alkalommal Werth nagyon "nyers" volt hozzá.[22]

A mozgósítás körül folytatott vitában mégis Teleki győzött, mert nem kezdték el, sőt még olyan kikötéseket is sikerült elfogadtatnia a miniszterekkel, hogy a honvédség alakulatai Horthy közvetlen parancsnoksága alatt maradva, a németektől függetlenül operáljanak, és hogy a hadműveletek során ne lépjék át a történeti Magyarország határait. Majd erőfeszítéseket tett, hogy az eredetileg tervbe vett öt hadtesttel szemben csak hármat mozgósítsanak, mert úgy vélte, hogy minél nagyobb erőt mozgósítunk, annál nagyobb lesz a németekben a csábítás, hogy csapatainkat Szerbiában is bevessék.

Könnyű lenne a magyar kormányt elmarasztalni, hogy csak ilyen bátortalan és felemás rendszabályokkal akarta az ország függetlenségét vagy legalábbis annak látszatát megőrizni. De, mint láttuk, minden körülmény amellett szólt, hogy teljesítse a németek kívánságait, azt pedig, hogy ellenálljon, és kitegye az országot a német megszállásnak - amint azt Rassay is ajánlotta -, csak abban az esetben kockáztathatta volna meg, ha nyugatról megértést, valamilyen bátorítást kap. Erről azonban szó sem volt. Ilyen szempontból éppen ezekben a napokban érte keserű csalódás Telekit és a kormányzót. Ők ugyanis még 1940-ben előkészületeket tettek egy emigrációs magyar kormány felállítására, és ebből a célból jelentős összeget helyeztek letétbe egy amerikai bankban. A Nemzeti Bank elnöke, Baranyai Lipót április 1-jén vagy 2-án közölte Telekivel, hogy a pénz rendeltetési helyére érkezett, az akció tehát elindítható. A közlésre Teleki ezt válaszolta: "csupán egy nehézség van: még megfelelő garanciát kell kapni arra, hogy a Benes befolyása alatt álló nyugati hatalmak ne utasítsák el az emigráns kormány elismerését."[23]

Április 2-án sürgős üzenet jön a németektől, hogy a mozgósítandó alakulatok számának csökkentése fölborítaná az eredeti hadműveleti tervet, ezért arról szó sem lehet. Egyébként pedig már éppen ideje lenne a honvédség mozgósítását elkezdeni, mert a német erők már megindultak kijelölt felvonulási körleteikbe.

Április 2-án este érkezett meg Barczának Bárdossy által "végzetesnek" nevezett távirata Londonból, mely az utolsó lökést adta Telekinek tette elkövetéséhez. Barcza közölte, hogy értesülései szerint Anglia azonnal szövetséget köt Jugoszláviával, ha a németek megtámadják. Ha tehát Magyarország a német csapatokat átengedi, akkor London megszakítja a diplomáciai kapcsolatokat, de ha csatlakozik a támadáshoz, akkor "Nagy-Britannia és szövetségesei (Törökország, esetleg idővel a Szovjetunió) hadüzenetével is kell számolni." Ebben az esetben "mint Anglia és Amerika nyílt ellenségei leszünk megítélve, sőt az örök barátsági szerződés flagráns megsértésével leszünk megvádolva". Majd hivatkozva Bárdossy említett, az angol és amerikai kormányok tájékoztatását célzó iratára, ezt jelenti: a tájékoztatóban "kifejtett különleges magyar indító okoknak nyomatékos hangsúlyozását itt aligha fogják megérteni, és... az egész angol és amerikai világ bennünket fog megvádolni."[24]

Mikor Teleki elolvasta a táviratot, tompa hangon csak ennyit mondott: "Mindent megtettem, amit tudtam. Többet nem tehettem." Ezt követően, április 2-ről 3-ra virradó éjszaka követte el az öngyilkosságot.

Teleki öngyilkossága mély megdöbbenést és együttérzést keltett szerte a világban. Churchill rádióbeszédében emlékezett meg Teleki haláláról. Figyelmeztette a világot, hogy a háborút lezáró béke tárgyalásánál nem szabad megfeledkezni haláláról: "A tárgyalóasztalnál majd szabadon kell hagynunk egy széket Teleki Pál gróf számára. Ez az üres szék figyelmeztesse a jelenlévőket, hogy a magyar nemzetnek olyan miniszterelnöke volt, aki föláldozta magát az igazságért, amelyért mi is harcolunk."[25]

Magyarországon természetesen még nagyobb hatást váltott ki Teleki öngyilkossága, különösen abban a szűk körben, mely megismerhette Horthyhoz írt búcsúlevelét. A levélben ugyanis ilyen kitételek voltak: "Szószegők lettünk - gyávaságból...", "odadobtuk a nemzet becsületét", "A gazemberek oldalára álltunk... Hullarablók lettünk! A legpocsékabb nemzet. Bűnös vagyok!"[26]

Az abszolút tekintélyt élvező Teleki részéről a morális felelősségnek ez a minden józan mértéket meghaladó felnagyítása megrázó hatással volt Horthyra és Bárdossyra. Az öngyilkosság hírére a Várba fölsiető angol követ, O'Malley "halálsápadtnak és egész testében remegőnek" találta Bárdossyt, Horthyn pedig mély levertség és apátia látszott. Nem is tudta elérni O'Malley a célt, amiért találkozni akart a kormányzóval. Ez pedig az volt, hogy lebeszélje őt a katonai akcióról, és hogy fölajánlja neki segítségét ahhoz, hogy elhagyva az országot, emigrációba vonuljon. Horthy a tanácsokat elutasította, az emigrációra vonatkozót azzal, hogy miután nem kapott meghívást külföldről, helyén marad.

Fejet hajtva Teleki lelki nagysága előtt, nem tudjuk megérteni önvádjait, főleg pedig a magyar nép szélsőséges elmarasztalását. Öngyilkosságában és levelében érte el csúcspontját az a folyamat, melyben egy merőben politikai kérdést morális síkra emel, rossz szolgálatot téve az adott pillanatban, de később is a nemzetnek. Ugyanakkor saját tudományos, politikai és társadalmi működését, a trianoni békediktátum megváltoztatásáért folytatott harcát kérdőjelezte meg tettével.

A Teleki öngyilkosságát követő reggelen, a mélyen lesújtott kormányzó - Teleki közeli barátja volt -, akit a búcsúlevél teljesen megzavart, elültetve benne a bűntudatot, minden katonai előkészületet leállított. Erre Werth, látva a honvédség felkészítésére kidolgozott tervének összeomlását és felmérve annak óriási kockázatait, nem vállalja tovább a felelősséget és benyújtja lemondását.

A délután folyamán a miniszterelnökké kinevezett Bárdossy újabb minisztertanácsot hív össze, melyen az a vélemény alakul ki, hogy a kormányzó, vázolva a Teleki öngyilkossága miatt kialakult lélektani helyzetet, kérje Hitler belátását a katonai előkészületek leállításáért. Bartha Károly honvédelmi miniszter azonban azt javasolja a kormányzónak, hogy vonja vissza reggeli elhatározását. Azzal érvelt, hogy Bácskából nagyobb jugoszláv erők gyülekezéséről érkeztek jelentések - ezek később valótlannak bizonyultak -, és fölhívta a kormányzó figyelmét arra, hogy abban az esetben, ha a honvédség alakulatai nem vonulnak fel az Alföldön, veszélybe kerülnek a Tiszától keletre és a Dunától nyugatra operáló német erők szárnyai.

Már a katonabecsület sem engedheti, hogy ilyen veszélyes helyzetbe hozzuk a német hadsereget, de hát ezenfelül arról is szó van, fejtette ki Bartha, hogy üresen hagyni az Alföldet a szerbekkel szemben, azt is jelenti, hogy védtelenül hagyjuk Budapestet. Horthy, belátva a katonai érvek indokoltságát, visszavonta reggeli döntését, amire viszont Werth is visszavonta lemondását.